23 éves voltam, amikor először olvastam a bosznia-hercegovinai háborúról. A híradások koncentrációs táborokat írtak le, ahol hónapokig nap mint nap erőszakoltak meg nőket. Megrémültem, és tenni akartam valamit, hogy megakadályozzam az ilyen atrocitásokat. A probléma az volt, hogy nem volt erőforrásom. Mindössze három éve éltem Amerikában, miután Irakból kivándoroltam Szaddám Huszein rezsimje elől. A családom hátramaradt. Az új férjemmel diákok voltunk, nagyon szűkös anyagi helyzetekkel. Mégis késztetést éreztem, hogy segítsek.
Amikor Irakban nőttem fel, a félelem uralta az életemet – attól féltem, hogy kimondom a véleményemet, és felzaklatja a kormányt, a Big Brothert, amely bármikor rám figyelhet. Amerikában élni azt jelentette, hogy szabadon cselekedhettem, beszélhettem és először csinálhattam azt, amiben hittem. Nem vehettem magától értetődőnek ezt a szabadságot.
KAPCSOLÓDÓ: Aparna Nancherla komikus szerint hogyan kell kezelni a "pánikot és horrort, ami jelenleg emberi lét"
Úgy döntöttem, hogy csatlakozom a boszniai népirtás elleni tiltakozásokhoz. Nagyszerű érzés volt több ezer idegennel a békéről és a felszabadulásról szóló szlogeneket skandálni. De a harmadik bemutatóra rájöttem, hogy többet kell tennem, mint csak felvonulni. Így hát 1993-ban elindítottam a nonprofit szervezetet
Fogalmam sem volt, hogy ki fog válaszolni a hívásomra, vagy hogy egyáltalán érdekel-e valakit. De nem sokkal ezután a semmiből kezdtek felbukkanni idegenek. A helyi egyházak, iskolák és zsinagógák meghívtak, hogy beszéljek a boszniai háborúról, és megkérdezték, hogyan tudnának segíteni a háború által érintetteken. Miután 30 szponzorom volt, elkezdtem személyesen eljuttatni a pénzüket és a leveleiket a bosznia-horvát határon lévő menekülttáborokban lévő nőknek.
A nők, akikkel ott találkoztam, kimondhatatlan borzalmakon mentek keresztül. De szomorúságukban és traumájukban nagylelkűséget és szépséget is láttam. Egy menekült értékes friss vízzel kínált, amit az ágya alatt rejtett el. Ez volt az összes víz, amije volt. Egy idősebb nő mesélt nekem arról, hogy a hátán hordta a férjét, amikor megúszták a bombamerényletet. Végül rájöttem, hogy a háború valóban az emberiség legrosszabbat mutatja, de a legjobbat is. Tanúja voltam annak, hogy a gyönyörű lelkek nem fegyverrel ellenállnak, hanem azzal, hogy életben tartják a reményt, a nagylelkűséget és a kedvességet.
KAPCSOLÓDÓ: A legendás ügyvéd, Gloria Allred 42 éve küzd a nőkért
Most, 25 évvel később a Women for Women International 120 millió dollár segélyt és kölcsönt osztott szét 480 000 nőnek, aki túlélte a háborút Európában, a Közel-Keleten és Afrikában. Minden alkalommal, amikor meglátogatok egy új országot, és azt gondolom, hogy azért vagyok ott, hogy segítsek a nőknek, gyorsan látom, hogy ők is segítenek nekem. Kongói nők tanítottak meg táncolni, amikor túl komolyan vettem magam. Afgán nők tanítottak meg a szemöldököm formázására. A bosnyák nők pedig megtanítottak arra, hogy a vörös rúzs erőteljesnek érezheti a nőt.
23 évesen azt hittem, az a küldetésem, hogy megváltoztassam a világot. Most már rájöttem, hogy a háború sújtotta országokba való belépés megváltoztatott engem. Munkám megtanított arra, hogy értékeljem az emberek szépségét és kedvességét, függetlenül attól, hogy milyen fájdalmon mennek keresztül. Manapság, amikor szörnyű híreket olvasok, keresem azokat az embereket, különösen a nőket, akik mindent megtesznek, hogy aktívan visszahozzák a jóságot ebbe a világba. Ez a remény diadala.
Salbi könyve A szabadság egy belső munka: birtokoljuk sötétségünket és fényünket, hogy meggyógyítsuk magunkat és a világot most kint van.
További ehhez hasonló történetekért vedd fel a januári számát Stílusosan, elérhető az újságosstandokon, az Amazonon és a digitális letöltés Most.