A National Women’s Political Caucus 1971. július 10-i Washingtonban tartott alapító ülésén Fannie Lou Hamer híresen kijelentette: „Senki sem szabad, amíg mindenki nincs szabadon.” A tankönyvekben Amerika-szerte idézett polgárjogi aktivista jól ismert arról, hogy életét a szavazati jogok és a gazdasági egyenlőség támogatásának szentelte. afro-amerikaiak. Noha ismerjük Hamer harcát, sokkal több fekete feminista van, akik túl sokáig ismeretlenek. Köszönet az olyan intézményeknek, mint a Országos Nőtörténeti Múzeum, történeteik méltó pillanatukat a reflektorfényben kapják egy új kiállítással, "Mi, akik hiszünk a szabadságban: Black Feminist DC.”
A Martin Luther King Jr. Emlékkönyvtárban található az interaktív kiállítás (kurátora Sherie M. történészek. Randolph és Kendra T. Field) több mint 20 gondolatvezetőt, akadémikust és aktivistát emel ki, akik a felszabadulásért küzdöttek olyan kereszteződéseken keresztül, mint a reproduktív igazságosság, a testi autonómia és az LMBTQ+ jogai. Saját korlátozott szabadságuk ellenére a kiállításon szereplő feministák mindig is a közösségért, a szolgálatért és a bátorságért küzdöttek, abban a reményben, hogy döntéseik több ügynökséget teremtenek mások számára. A kiállítás weboldala megosztja, hogy miért volt fontos a „fekete feminizmus” kiemelése: „Egyénileg és szélesebb koalíciók részeként [ezek emberek] megfogalmazták a fekete női mivoltról, a fekete nők által megélt interszekcionális elnyomásról, valamint a szabadság és a szabadság teljes jelentéséről alkotott véleményüket. felszabadulás."
A múzeumban a Women Making History Awards gálája élő bizonyítéka annak, hogy mások szolgálat általi felszabadítása továbbra is ünneplésre méltó tétel. Péntek este az Országos Nőtörténeti Múzeumban öt olyan nőt tüntettek ki, akik jelentős hatást értek el közösségeikben, beleértve Uma Thurman színésznőt és aktivistát a nonprofit Szoba a növekedéshez. Egykori szociális munkás indította el Julie BurnsA Room to Grow kritikus támogatást nyújt az alacsony jövedelmű körülmények között élő kisgyermekeket nevelő családoknak olyan stratégiákkal, a gyermekek fejlődésének előmozdítása, a csecsemők és kisgyermekek alapvető erőforrásai, valamint a közösséggel való kapcsolatok kialakításának módjai erőforrások. Uma Thurmant, aki ugyanabban az épületben két szomszédként találkozott, Burns bemutatta a szervezetnek, és azonnal megcsapta a szenvedélye a New York-i nehézségekkel küzdő családok támogatása iránt.
„[Julie Burns] egy olyan személy, akinek volt egy ötlete, és megtalálta a módját annak megvalósítására, és ez az ötlet több ezer és több ezer gyermeknek segített. Mindig is inspiráló lény volt: önmotivált, határozott, együttérző, gondoskodó és rendkívül tehetséges. Öröm volt támogatni a munkáját és küzdeni érte egész felnőtt életem minden napján” – mondja Thurman.
25 évvel később a páros még mindig erős – és a Room to Grow más városokra is kiterjedt.
„A New York-i családok százainak támogatásáról mostanra több ezer New York-i és bostoni családig tudtunk eljutni” – osztotta meg Julie Burns. „A legbüszkébb vagyok arra, hogy továbbra is képesek vagyunk még több gyermeket szolgálni munkánkkal.” Burns a másokon való segítés iránti szenvedélyét egy gyermekkorától fogva egy alaknak tulajdonítja: a nagymamának. „[Ő] olyan időszakban nőtt fel, amikor nem kezdett hivatalos szakmába, de elkötelezte magát, hogy segítsen másokon. Más nőkkel együtt szolgált a háborúban, [segítve] a kötelékeket, majd sok-sok éven át – jóval a nyolcvanas éveiben – önkéntes volt egy miami kórházban, ahol élt. A lelke bennem él." Látva a Room to Grow eddigi sikerét, Thurman eltökélt szándéka, hogy a szervezet megtízszerezõdjön – azzal a céllal, hogy az egész országban helyek legyenek.
„Egy olyan szervezetben, mint a Room to Grow, az az, hogy a munka jelentős, tartós és soha véget nem érő, mert megállás nélkül születnek csecsemők egy olyan világban, ahol nincsenek egyenlő feltételek, gazdaságosan. Ez nem szóróanyag – sokkal integráltabb ennél. Mindig is nagyon szenvedélyesnek éreztem, hogy a program fejlesztését és finomítását Bostonba való kiterjesztéssel és egy másik közösségbe való beágyazódással lássam. Annyira világos számomra, hogy a program hogyan működne bármely közösségben, és mennyire van rá szükség minden közösségben.”
